Tabán fesztivál 2017

Évek óta hagyományos május elsejei programunk, hogy Budapesten a Királyi Vár alatti domboldalon múlatjuk az időt. Ez a Tabán. Egy kellemes, ligetes park a Várhegy és a Gellérthegy között. Május elsején ez a csendes park azonban megtelik élettel: hatalmas színpad, dübörgő hangfalak és sok ezer élő-rockzenére éhes fiatal és idősebb rockrajongó. Évről-évre a magyar rockzene legendái lépnek fel, azok akik magát a stílust megteremtették Magyarországon. A hetvenes évek évek vége, és a nyolcvanas évek nagy sztárjai: Török Ádám és a Mini, Edda, Karthágó, és természetesen a Beatrice Nagy Feróval vagy Deák Bill Gyula (Bill a Király…), Tátrai Band, Skorpió Frenreisz Karcsival, Balázs Fecó és a Korál, csak hogy a legnagyobbakat említsem. A mai hallgatóság zöme már 50-60 éves. Megható volt látni, amint rég nem látott cimborák, barátok találkoznak egymással, és baráti ölelésektől visszhangzott a völgy.

Idén hosszú évek óta először újra együtt lépett fel Földes László Hobó és Deák Bill Gyula. Koncertjükre zsúfolásig megtelt a Tabán, ülni már nem lehetett, állt mindenki. Több mint 20 ezer emberre saccoltam a részt vevők számát. Hobó már 73 éves, haja ugyanolyan bozontos mint régen, csak teljesen ősz. Bill Kapitány is 69 éves már, betegsége láthatóan megviselte. Segítséggel jött fel a színpadra. E két ember olyan fergeteges bulit csinált, hogy ilyet már régen láttam. Jöttek a régi nagy dalok sorban: Kopaszkutya, Hey Joe, Hosszú lábú asszony, Rossz vér, Bye bye Johnny és a többiek. A közönség – zömében 50-60 évesek, ősz hajúak vagy már gyér hajúak, már nagypapák vagy nagymamák – együtt mozdult a két énekessel. Ha Bill emelte a kezét, húszezer pár kéz csapott a magasba, ha kérte húszezren énekelték a dalokat. Ha Hobó azt kérte, most hallgassunk el, néma csend lett. Az embert a hideg rázta…

Hobó előtt Nagy Feró és a Beatrice lépett fel, mérsékelt sikerrel. Régi Ricse dalokat adtak elő átdolgozva, aktualizálva. Nagyváros farkas rap átdolgozása, Bikini dalok modern formában. Előttük Török Ádám és a Mini vonós zenekarral kiegészülve próbálták a régi nagy Mini dalokat (Gőzhajó, Vissza a városba) előadni még mérsékeltebb sikerrel. A Beatrice és a Mini is igyekeztek a közönséget megmozgatni, de nem sikerült. Szegények próbálták tapsoltatni és énekeltetni a nézőket, de nem volt az igazi.

Hazafelé azon gondolkoztam, vajon mi lehet az oka, hogy egészen más volt a közönség reakciója Hobóra, Billre és a többiekre? Az 50-es korosztály azért ment a Tabánba, mert azokat a dalokat, és úgy akarta hallani, mint amikor fiatalok voltak. Újra együtt volt az a nemzedék, amely először mert szembe menni az akkori kommunista rendszerrel a hosszú hajával, a szűk Trapper farmerjával, az Alföldi papucsával, a szimat szatyorjával. Ez a nemzedék – a mi nemzedékünk – nem a rap feldolgozásra, a vonósnégyesre, Nagy Feró már-már saját karikatúrájára volt kíváncsi, hanem arra az őszinte zenére, azokra az őszinte emberekre, amely és akik akkor is olyanok voltak, mint amilyenek most. Ilyen volt Hobó és Bill, akik nem akartak mások lenni, mint 30 éve, nem akartak aktualizálni, feldolgozni, nem akartak változni. Így voltak jók, így voltak hitelesek, így voltak nagyszerűek és ezt húszezren éreztük ott, a Tabánban, 2017-ben.

Talán érdemes lenne másoknak is – többek között például néhány politikusnak is – visszatekinteni 20-30 évvel korábbi önmagára, és visszatérni az akkori énjéhez. Talán nagyobb sikerük lenne nekik is…